Szigetköz és a bős-nagymarosi erőműrendszer
A bős-nagymarosi erőműrendszer eredeti, közös magyar-csehszlovák terve két erőművet és a hozzá tartozó duzzasztókat irányozta elő a Duna-kanyarban és Szigetköz térségében, egymástól mintegy 150 km-re. Szigetköznél a duzzasztót és az áramot termelő erőművet kettéválasztották. Szigetköz legfelső részén, magyar területen, Dunakilitinél épült a duzzasztómű, felette egy óriási, 200 millió köbméteres, Pozsonyig terjedő tározó létesítését tervezték. A tározóból a Dunát egy hatalmas mesterséges betonmederbe terelték volna, hogy a folyó Szigetközt és Csallóközt elkerülve, mintegy 30 kilométeren keresztül a szlovák oldalon folyjon, és a Bősnél felépített erőmű áramfejlesztő turbináit elhagyva csak Szapnál térjen vissza az eredeti mederbe. A betonmedret úgy tervezték, hogy az elvágjon 3 csallóközi, magyarok lakta települést a környezetétől. A tározó vízszintjét 10 méternél jóval magasabbra kívánták felduzzasztani.
150 kilométerrel lejjebb, Nagymarosnál, a Duna-kanyarban a duzzasztót egybe akarták építeni az erőművel. Ennek az alsó duzzasztónak a tározója a méterekkel megmagasított, és leszigetelt Duna-meder lett volna. A tározó vízszintje a Duna-kanyar fölött a házak magasságát is meghaladta volna.
Az 1992-ig megépített erőműrendszer az eredeti tervektől jelentősen eltér. Először is nem épült meg a Duna-kanyarban az alsó duzzasztó és annak a Nagymarostól Győrig terjedő tározója, így ez a Duna-szakasz megmenekült a pusztulástól! Másodszor, Szigetköz térségében 2 duzzasztó épült a tervezett egy helyett, de csak egy üzemel. Az eredeti terveknek megfelelően megépült ugyan a dunakiliti duzzasztó, de azt Magyarország soha nem helyezte üzembe. A másik duzzasztó Dunakiliti felett 8 kilométerrel, Dunacsúnynál épült szlovák területen, és Dunakiliti helyett itt terelték el a Dunát 1992-ben. Az elterelt Duna vize az eredeti tervben szereplő helyen, Bősnél termeli az áramot. A betonmederben folyó Duna vize az eredeti terveknek megfelelően elvágja a három magyar nemzetiségű falut Csallóköz felső területeitől, és mintegy 16 méter magasságban folyik el a falvak mellett. Ez a vízszint megegyezik a templomtornyok magasságával.
A Duna elterelése katasztrofális helyzetbe sodorta Szigetköz mellékágrendszerét. Szigetköz és a vele összefüggő Csallóköz egyedülálló képződménye nem csak a Dunának, hanem Európának is. Az Alpokból lerohanó Duna hordalékát lerakva egy nagy kiterjedésű deltát hozott létre a szárazföld belsejében, amely csak a Kisalföldet elhagyva egyesül újból egy folyóvá. A Dunának ezen a szakaszán egy főág nélküli szövevényes ágrendszer alakult ki, változatos szélességű és hosszúságú mellékágakkal.
Az árvízvédelem, valamint az egyre növekedő hajóforgalom miatt a XIX. század végére elkerülhetetlenné vált a Duna szabályozása, amihez 1885-ben kezdtek hozzá ezen a szakaszon. 11 év alatt alakították ki a kőszórásokkal megerősített 300-400 méter széles, többé-kevésbé kiegyenesített fő Duna-medret, a viszonylag széles, gátakkal határolt hullámteret, valamint a gátakon kívül eső árvízmentes, úgynevezett mentett oldalt.
Ami Szigetközből a XX. századra megmaradt, azt a legnagyobb jóindulattal sem tekinthetjük ősi tájnak. Viszont elmondható, hogy Szigetköz és Csallóköz (a gátak közé szorított hullámtér) a folyószabályozások és más emberi behatások ellenére olyan természetközeli állapotban maradt fenn, ami Európában egyedülálló természeti értéket képviselt.
Ezt a területet joggal nevezték vadvízországnak, ahol az egy-két méter szélességű és folyónyi mellékágak kusza szövevényét még csaknem egy évszázadig a víz uralta. Ezek a folyóágak élő kapcsolatban maradtak az őket tápláló Dunával, bennük a víz szabadon áramlott. A Duna vízszintjét követő állandó vízszintingadozás és az árvizek miatt a táj folyton változott: kavicszátonyok, szigetek alakultak ki és tűntek el. A Dunán levonuló árvizek évenként többször elöntötték a területet. Ahol a táj változatos, ott általában nagyszámú növény- és állatfaj tud életteret találni. Szigetközben a táj sokszínűségének köszönhetően igen gazdag és értékes élővilág alakult ki. Ezen a nem túl nagy területen jelenleg több mint háromezer állatfajt ismerünk. A Magyarországon honos halfajok 80 %-át, a hazai rovarok mintegy 50 %-át mutatták ki, míg a költő és vonuló madarakból több mint 200 fajt sikerült itt megfigyelni.
1992. október 25-én Szlovákia megkezdte a Duna egyoldalú elterelését, aminek következtében a Dunába jutó víz mennyisége az eredeti vízhozam 5-10 százalékára csökkent, emiatt a Duna vízszintje Felső-Szigetközben 4-5 métert süllyedt! Szigetköz mellékágrendszerének 70 %-a napokon belül teljesen kiszáradt! A téli pihenőre készülő halak jelentős része a kiszáradt medrekben rekedt, és mintegy 400 ezer kilogramm hal elpusztult. A csigáknak és kagylóknak csak töredéke élte túl a vízhiányt. A talajvízszint a Duna szintjét követve métereket csökkent, a környékbeli falvakban sok kút kiapadt. A következő tavasz még mindig szárazon találta Szigetközt, 1993 májusában a mellékágak nagy részét még mindig végig lehetett gyalogolni, mert a vízpótláshoz csak ezután kezdtek hozzá.
A legbeszédesebb az a tájváltozás, ami az elmúlt három évtizedben végbement. A meder nagy része az elmúlt 30 évben teljesen beerdősült, sok helyütt járni sem lehet a sűrű sarjerdőtől. A töltésen vezető dózerútról számos leágazás vezet a mellékágrendszer belsejébe. A mellékágakba épített nagyszámú gát, híddal ellátott szűkítő gát és a dózerutak olyan kiépített útrendszert alkotnak, ami más természetvédelmi területen elképzelhetetlen. Szigetközt találóan az Ezer Sziget Országának nevezték. Jelenleg Szigetköz mellékágrendszerének alig van olyan része, ahová a gátakon és hidakon keresztül ne lehetne gépjárművel eljutni! Ami Szigetközben történt, az példa értékű: bemutatja, hogyan nem szabad bánni a természettel.
Kiállításunkban látható szóló fotók a Duna elterelése előtt készültek, amelyek bemutatják a szigetközi mellékágrendszer változatos táját. A szóló képek közt láthatjuk a Dunát elrekesztő dunakiliti duzzasztót is. Az összehasonlító képpárokon láthatók a Duna elterelése után szárazra került mellékágak. A négyes képsorozatok bemutatják a rossz vízellátottságú mellékágak eutrofizációját, valamint a szukcessziós folyamatokat, aminek következtében számos mellékág és a szigetközi Duna-meder az elmúlt két évtizedben beerdősült. Bemutatunk néhány gátat, amelyek, noha az ideiglenes vízpótlás műtárgyaiként segítik a vízvisszatartást, de emellett elcsúfítják a még mindig varázslatos szigetközi tájat.
